Nagymamám házában, az ezüst dohányzóasztalon, több egyéb tárgy között állt egy ezüst pohárka. Az oldalán az állt: “Balázs”. Tetszett, mert egyrészt szép fényes volt, másrészt az én nevem volt ráírva. Örültem volna, ha egyszer valamilyen úton-módon nálam kötne ki.
Most itt áll előttem a polcon. A súlyát alapul véve valószínűleg nem ér sokat. Nem az az örökség, amit zálogva csapva új vállalkozásba kezd az ember. Miért van előttem? Miért nézek rá minden nap? Egyáltalán miért van rajta a nevem? És miért őrizte meg valaki ennyi éven keresztül?
Ezen sokat gondolkodtam már akkor, amikor gyerekkoromban az én feladatom volt az ezüstöket tisztítani. Azt hamar megtudtam, hogy köze van a nevemhez. Akié volt, arról kaptam én a nevemet. Ettől kezdve különleges volt és kötődtem hozzá. Volt egy története, amely történetbe ezen a ponton én is bekapcsolódtam.
Balázs nagymamám testvére volt, babakorában egy betegség miatt megvakult, nagyon jó zongorista lett belőle. Tanított és fizetéskiegészítés gyanánt nyugatról behozott lemezekről kottázta le a zenéket. Rengetegen ismerték és szerették. Vakon járta a várost, megszokásból, egyszer egy újonnan felállított állványzatba úgy beverte a fejét, hogy el kellett látni. Dühösen ment haza, hogy miért nem szólt neki senki az állványzatról. 35 évesen vitte el valami betegség.
Amióta zenélek, a család nem egyszer vont párhuzamot kettőnk között. Közelében sem vagyok a tudásának, az abszolút hallásának: állítólag óvodásként elmentek egy koncertre, ahol végül kivitték, mert az első sorban végig hangosan kiabált, hogy a fellépő hamisan énekel. Mégis megtisztelő a párhuzam. Úgy érzem, mintha kicsit folytatnám az ő történetét. És remélem hogy az enyémet is folytatja valaki.
Aki ránéz az ezüst pohárra, ebből semmit nem lát. Pár gramm ezüst, egy szép (vagy nem szép, kinek mi tetszik) eszköz. Számára nincs története. Számomra többet ér, mert a saját történetem eleme, bizonyítéka, ha úgy tetszik. Más, aki nem része ennek a történetnek, szintén rácsodálkozhat. Megérintheti a történet, esetleg felfedez valamiféle hasonlóságot a saját történetével. Az ő Balázsával. Az ő poharával. Számára személy szerint nem lesz értékes a pohár, de megérti, mi az értéke az én számomra. És ha valami hasonlót felfedez magában, akkor közöttünk is létrejött egy kapocs, a hasonló történetek miatti együttérzés, összekacsintás kapcsa.
Millió ilyen történetből áll össze az élet. Vannak azok, amik az élet fő csapásának nagy eseményei, születés, házasság, válás, diploma, elismerések, halál. Mindenkinek az életében van ilyen. Talán 10-20. Meg van a többi, amik az élet 99,9%-át jelentik. A fő történetekből nem tudjuk meg, ki az ember valójában.
Amikor felmerül a kapcsolódás egy embertársunkkal, legyen a testvérünk vagy egy idegen egy másik kontinensről, a történeteinkben fellelhető párhuzamok azok, amik miatt úgy érezzük, érdekel minket a másik. Van bennünk valami közös. Minél több közös történet van, annál inkább közel érezzük. A nagy események összekötnek azokkal, akik eleve részei: a család, a barátok, munkatársak, szomszédok. Mindenki mással nem a nagy események kötnek össze, nem azok segítenek kapcsolatot teremteni. Hanem az említésre sem méltó, hétköznapi, útféli történetek.
Ez a bejegyzés terveim szerint egy új “rovat” első bejegyzése. Régóta lenyűgöznek a hasonló “jelentéktelen” történetek, amik szembejönnek, mert olyan típus vagyok, akit ezek elgondolkodtatnak. Megtiszteltetés, ha valaki beavat a hasonló kis eseményekbe, érzek egy fajta kötődést azokkal, akiknek az életében felismerek a saját életemhez hasonló motívumokat, eseményeket. És hátha másokat is érdekelnek.
Sudika blogja 